Epigramma
Epigramma, azaz felirat, esetleg rávésés. Az ókorban alakult ki a műfaj, az ókori görög világban sírfeliratok képében jelentek meg eleinte. A műfaj jellemzője az, hogy rövid, tömör, rendkívül szellemes, és csattanóval végződik. Szerkezetét tekintve két részből áll, előtag és utótag, amelyek többnyire ellentétben állnak egymással, ez adja a végén a csattanós végkifejletet.. Léteznek csípős humorú, pajzán stílusú epigrammák, de találunk dicsőítő hangvételűeket is. Az epigrammák tartalmazhatnak bölcs gondolatokat, alapvető igazságokat, tanító jellegűek is lehettek. Egy epigramma úgy jött létre, hogy állított egy tényt, egy alapvetést, majd erre érkezett egy csípős, esetleg szellemes megjegyzés, viszontválasz. Így alkotnak egy egységet, ez adja az epigramma lényegét. Témája, hangvétele elég változatos, szerteágazó. Lehet gyászos, csipkelődő, netán gunyoros, lehet harci, szerelmi, politikai témájú, vagy szatirikus.
Első megjelenése az időszámítás előtti hetedik századból való. A görög Szimonidész nevéhez a hősi epigramma kapcsolódik, kor és honfitársa Anakreón a békét hirdette verseiben. A korszak római költészetében Catullus a szerelmi, míg Martialis a szatírikus hangvételt részesítette előnyben.
A magyar költészetben Janus Pannonius jelenik meg, aki Itáliai tartózkodása során nagy számban írt epigrammákat, a korábban már említett Martialist alapul véve. Balassi Bálint kései művei között is találunk epigrammákat, de említhetjük Zrínyi Miklóst, Kazinczy Ferencet, Berzsenyi Dánielt, mint a műfaj jeles hazai képviselőit. A huszadik századi magyar költészetben József Attila a hagyományosnak tekinthető formában alkotott epigrammákat, Illyés Gyula pedig polemizálva vetett fel sokakat érdeklő közéleti kérdéseket a műfaj kereteit használva.