József Attila: Óda (elemzés)

József Attila ezt a verset 1933. júniusàban írta Lillafüreden, a nem sokkal korábban épült - 1930-ban adták át - Palotaszállóban tartott írókongresszuson. A szerző sokat időzött a közeli Hámori-tónál, sokszor bejárta annak vadregényes táját, és a közeli, Lillafüreddel szinte egybe épült apró falvakat, Alsó- és Felső-Hámort is meglátogathatta. (A kortárs magyar film is szívesen használta kulisszaként ezeket a helyszíneket, hiszen a nagyjából azonos időben forgatott Meseautó egyes jelenetei is Felső-Hámorban játszódnak.) Erre utal, hogy a vers kezdetén egy sziklán üldögélő magányos férfiról ír, azonban Lillafüreden ilyen sziklát nem talált már akkoriban sem, ahhoz ki kellett mozdulnia a környékre. Szobra ma ott áll a Palotaszálló tőszomszédságában a Szinva-patak vízeséséhez közel, amint egy falnak dőlve, lehunyt szemmel hallgatja a Bükk hegység csodálatos természeti hangjait. De mi is az az óda tulajdonképpen, ami a vers egy szavas címét adja? Már az ókorban kialakult műfaj, egy dicsőítő lírai költemény, amely pátoszos hangvétellel, feszült érzelmi állapotban valamely magasztos témát, így például a szerelmet énekli meg. Maga az óda kifejezés a görög ódé szóból származik, amely éneket jelent, és az ókorban a pengetős hangszerrel kísért dalokat nevezték így. De vissza József Attilához. A vers a költő érett korszakának alkotása, amely egy futólagos ismeretség, egy rövid szerelmi fellángolás kapcsán született szerelmes költemény.. József Attila magánéletét egész életében az jellemezte, hogy valami hiányzik, valami nagyon nincs ami másnak, a többségnek megvan. Szerelmi életére is ugyanez volt a jellemző, beteljesületlen vágyak, távoli vágyódàs. Nélkülözött életnek ezen a területén is, nehezen, vagy sehogy sem sikerült megvalósítani azt, amit eltervezett, elképzelt, ami mások számára könnyen elérhető volt. Az írókongresszuson ismerkedett meg egy válófélben lévő művészettörténész hölggyel, de a beteljesülés itt is elmaradt, mert a kongresszus egy váratlan halál eset miatt félbeszakadt. A vers tehát egy olyan hölgyhöz íródott, akit igazából alig ismert, de a költő lelkében megmozdult valami. Viszont a versből nem derül ki a pontos címzett, nehezen azonosítható egy konkrét személy. Ám tetten érhető a vers soraiból, hogy József Attila szeretne tartozni végre valakihez, szeretetre, figyelemre, társra vágyik. De a beteljesülés elmaradt, a költő élte tovább megszokott életét, lelkében a folyton hiányzó szeretettel. Nagy belső feszültség dúlhatta a lelkét, és az ismét reménytelennek tűnő szerelem ebben a versben szinte vulkánként tört ki belőle. Àm mivel konkrét személyt nem jelöl meg, így a költemény egy egyetemes érvényű szerelmes versnek is tekinthető, ami a magyar és a világirodalom talàn legszebb, legmeghatóbb szerelmes verse. Így az Óda akár többnek is tekinthető mint a személyes érzések, vágyak kifejezése, általános érvényű gondolatokat fogalmaz meg. A sziklafalon - itt ugyan nem írja le a költő pontosan, de vélhetően a közeli Molnár-sziklát érti alatta, ahonnan remekül belátható a bükki táj - magányosan üldögélő férfi előtt megjelenik a tájban egy női alak. A konkrét eseményekből kezd az emlékezés kissé poros országútjára lépni, és így tör elő belőle egy szenvedélyes vallomás. A szeretett lénytől való elszakadás félelme, a távolság, ami megjeleníti a költő lelkében jelen lévő végtelenség érzését, fejezi ki a benne dúló világfájdalmat, a magányt, a reménytelenség fájóan mindennapos érzését. Úgy tűnik, hogy egy éppen csak, hogy felvillanó sugár a szerelem sötét alagútjában botorkáló férfinak, a költőnek elég is volt ahhoz, hogy mély érzéseket mozdítson meg benne. A régóta cipelt szeretethiány ugyan csökkenni látszik, de a várva várt beteljesülés a korábbiakhoz hasonlóan, itt is bántóan újra elmaradt. Szerelmeiben vélhetően az anyai szeretetet próbálta megtalálni, ami gyermekkorában hiányzott. Élete vége felé egyre labilisabb mentális állapotba került, ez vezethetett máig elégge homályos halálához. Versei azonban a mai napig hatást gyakorolnak az olvasókra.