Óda
A műfaj elnevezése a görög "ode", azaz ének szóból származik. Az ókorban egy pengetős hangszer kíséretével előadott dalt értettek alatta. Az azóta eltelt évezredek során némileg megváltozott a műfaj, hiszen a XVIII- XIX. századra alakult ki, és egy terjedelmesebb, bonyolult felépítésű es ritmikájú, dallamos lírai darabot értünk alatta, melyre a fennkölt hangvétel és feszült érzelmi állapot az igazán jellemző.
A műfaj eredete az ógörög időkig nyúlik vissza. A görögök ódának nevezték költeményeiket, a római kultúrkörben a hasonló költeményeket karmennek hívták. A görögöknél az ódának két változata alakult ki: a kardal, amit kórus adott elő, és a monódia, amely egyetlen személy előadása. A kórus által előadott darabok főleg hősökről, dicsőséges témákról szóltak. A monódikus ódák személyesebb hangvételű, bensőségesebb darabok voltak. Az európai ódaköltészetre a legnagyobb hatást a római Horatius tette, aki a korábbiakhoz képest filozófikusabb, bölcselkedőbb ódákat alkotott meg. Európában a reneszánsz és a humanizmus korában kezdett éledezni az érdeklődés az ódák iránt. A felvilágosodás eszméi, a klasszicizmus felvirágoztatták a műfajt. Olyan nevek fémjelzik Európában az ódaköltészetet, mint Victor Hugo, vagy éppen Puskin. Magyar költőket is érdemes említeni, Berzsenyi Dánielt, Vörösmarty Mihályt a Szózat, vagy Kölcsey Ferencet a Himnusz kapcsán. A huszadik században is használták a műfajt, bár némileg alakítottak rajta, érdemes megemlíteni többek között Majakovszkijt, vagy József Attilát.