Petőfi Sándor tájköltészete

A táj, a természet alapvető, fő motívuma a romantikus költészetnek. Petőfi elemi erővel, szó szerint szinte imádja a természetet, őszinte rajongással fordul felé. Tájverseiből csak úgy árad a szeretet, az elevenség, az életöröm. Az őt körülvevő természet minden apró rèszletében képes látni és láttatni valami értékeset, valami egyszerit és megismételhetetlent, legyen bár szó egy omladozó csárdáról, vagy a behavazott, fagyos téli tájról.

Ő tekinthető az első magyar költőnek, aki pontosan, jól felismerhetően, hitelesen írta le verseiben kedvenc földrajzi tájegységét, az Alföldet. Újdonságként hat költészetében, hogy nem egyszerűen csak visszatükrözi a táj általa látott állapotát, hanem egyes elemeit választva témául, így ismerteti meg velünk a megjeleníteni kívánt tájat. Olvashatunk a szél járta Alföld por lepte útjairól, a sík vidékről, a végtelen rónaságról, amit időként természetesen a hó is belep, a ringadozó búzatáblában pirosló pipacsról. De gémeskutakról, legelésző nyájakról, pásztorkutyákról plis szó esik. Személyes érzéseit, érzelmeit, élményeit őszintén elénk tárja, rendkívül részletgazdagon ír a szülőföldjének tekintett vidékről, ahová ezer szállal kötötte őt az élet. Szemben más költőknek az addig keletkezett hasonló témájú verseivel, amelyek inkább csak egy pillanatfelvételként ábrázolták a megjeleníteni kívánt tájat, és kevésbé volt tettenérhető törekvésük a személyes érzéseik bemutatására. Neki az Alföld az otthon, a szabadság, a korlátlan lehetőség jelképe, ahová bárhová is vetette az élet, szíve-lelke mindig is visszavágyott.

Első jelentősnek tekinthető tájverse egészen véletlenül éppen Az alföld címet kapta, és 1844. júliusában látott napvilágot. A címben szándékosan kisbetűvel írta az alföldet, jelezvén, hogy nem kizárólag a tájegységre gondol, hanem szűkebben vett szülőföldje jellegzetes vidékéről is szó van egyúttal. Ebben a versben először nagyvonalakban ír a tájról, de ahogy haladunk az olvasásban, egyre részletesebben jelenik meg a tájék jellegzetességeit. A vers elején egy eloentétre épít, hiszen a zordon Kárpátok vadregényes tájit állítja szembe szülőföldje szelíd vidékével. Majd madártávlatból mutatja be a Dunától Tiszáig terjedő vidéket, egyben jellegzetes állatait (gólya, vércse, ménes, gyík), embereit (a csikósok, a gulyások), növényeit (királydinnye, búza, nyárfa), épületeit (tanya, csárda) is a vers szerves részévé teszi. A végén egy élesnek tűnő váltással szinte végrendelkezik, hiszen jelzi, hogy itt született, és azt szeretné, hogy egyszer majd sírja is ezen a tájon domborodnék. Petőfi 1823-ban született Kiskőrösön, ami egy mezőváros volt. A mezőváros olyan közigazgatási egység volt a törtènelmi Magyarországon, amely jogilag valahol a szabad királyi város és a jobbágyfalvak között helyezkedett el, különböző jogokkal felruházva. Petőfinek az identitását alapvetően meghatározta születési helye, illetve az, hogy gyermekkorában édesapjával együtt gyakran járta a pusztát. Már Pesten élve is több vers születik erről a tájról, ilyenkor lelkében idézte fel a számára oly kedves vidéket, gondolatban újra és újra bejárta a végtelen rónaságot, ahol legboldogabb napjait töltötte élete során. 1848 júniusában születik meg Pesten Kiskunság című verse, amely igazából tájleíró költemény ugyan, viszont némi politikai hátszél is érezhető benne, hiszen nem sokkal később indult a szabadszállási képviselő választáson, így nem lehet teljesen kizárni, hogy ez a cél is vezette a költőt. Bár a Kiskunság leginkább szülőföldje dícséretének tűnik, viszont tájleíró és politikai versei között éles határvonal nem igazán fedezhető fel, így itt is feltételezhető egy politikával összekapcsolható szàl. A Kiskunság a költő életében nem jelent meg, ez talán azzal magyarázható, hogy a szabadszállási választás a későbbiekben nem éppen Petőfi reményei szerint alakult. Néhànyan feltételezték, hogy a költemény már a választási eredmény ismeretében íródott, többek között Illyés Gyula is, de ez a vélemény nagy valószínűséggel kizárható.

A Tisza című vers is Pesten született, a városi forgatagban idézte meg szülőföldjét. A Kiskunsàgnál némileg korábban, 1847. februárjàban keletiezik. Ez tulajdonképpen egy visszaemlékezés, hiszen egy koràbbi nyári élményét írta meg. Erre utal az is, hogy múlt időt használ. A Tisza az Alföld jellegzetes, ikonikus folyója, Petőfi korában rendkívül kanyargós folyam volt, amely a szabályozás előtt hatalmas területeket járt be a sík vidéken. Iszapos, mocsaras tájék volt a Tisza környéke, ami gyakran fenyegette árvízzel az ott élőket, de egyúttal élelmet is adott nekik. Petőfi a vers elején pontosan meghatározza az időpontot ("Nyári napnak alkonyulatánál"), a helyszínt ("Ott,hol a kis Túr siet beléje"), innen tudhatjuk, hogy a februárban megjelent vers nem igazán jelen idejű, hanem emlékei alapján íródik. A versben a Tisza folyó kétarcúsàgát igyekszik bemutatni. Az egyik egy szelíd, nyugodt folyót láttat, amely méltósággal, némán hömpölyög, szinte ballag a rónán a nyári naplementében. Sima víztükrén a lemenő nap sugarai táncot járnak a költő szeme előtt, ezzel igyekszik békés, derűs hangulatot kelteni az olvasóban. A Tisza partjáról látható környezetet is szemléletesen mutatja be, a közeli víztükörtől egészen a túlsó parton látható erdőn át, a távolban feltűnő bércekig mutatja be a tájat. A költő élvezi a csendes nyári estét, amit a folyó partján tölthet nyugalomban. De hamarosan bemutatja az áradó Tisza arcát, erejét, ami zúgva, dübörögve önti el a tájat, ami elől jobb, ha mindenki menekül. Éles az ellentét a Tisza két bemutatott arca között. Az utolsó versszakban az addig leginkább tájleíró vers társadalmi mondanivalót is kap, hiszen a tomboló folyó az erejére, öntudatára ébredt népet jelképezi, amelyik nyíltan vállalja a harcot a szabadságáért, önmagáért. Itt, az utolsó strófában is megmutatkozik, hogy a tájleíró és a politikai töltetű versei élesen nem határolódnak el, kényelmesen megférnek egy költeményen belül.

A csárda romjai című versét korábban, 1845. októberében vetette papírra. Ez ugyan formailag egy tájleíró költeménynek számít, de igazából az elmúlásról, a múlandóságról szól. Ezt a verset otthon, Szalkszentmártonban írta, mikor hazalátogatott szüleihez. Mivel pénz és állás nélkül van, az otthoni léttől remél némi vigaszt keserű élethelyzetére. Ellenben azt tapasztalja, hogy szülei szó szerint nyomorognak, és ő nem képes segíteni sanyarú sorsukon. Az alföldi táj szépségeivel próbálja enyhíteni lelki vívódásàt, hiszen szülein segíteni nem tud, ő maga állás és pénz nélkül jár a világban, hiszen biztos állását Pesten felmondta. És ha mindez esetleg még nem is volna elég, Mednyánszky Berta iránt érzett reménytelen, beteljesületlen szerelem is nyomasztja ebben az időszakban. Ezért vállalta az önkéntes magányt, ami némi bölcselkedésre, filozófikus gondolatokra sarkallta őt. Ebben a zaklatott helyzetben kellene átgondolnia, és megterveznie további életét. 

A romos csárda a versben a legkevésbé sem önmagát jelenti, hanem a költő úkeresését, önvizsgálatát szimbolizálja, amint hosszú, ézelmektől sem mentes csatát vív a toll és a papír segítségével az élet legfőbb, soha, senki által meg nem kerülhető törvényével az elmúlással.

Összességében elmondható, hogy Petőfi tájleíró verseiben fontos szempont a természet reális ábrázolása, a látvány hiteles megjelenítése az olvasó számára. Ezt azonban képes úgy ábrázolni, hogy az olvasóban együttérzést, szánakozást vált ki még egy esetleg félelmet vagy egyébként negatív érzéseket sugalló kép is. Jellemző tájleíró verseire a jelképek használata, ahol például a végtelen róna a korlátlan szabadságot szimbolizálja, a tél pedig a halált, a pusztulást, az emberekre leselkedő veszélyeket jeleníti meg.